Illés Sándor
Hajnali madárfütty
Clik here to view.
„Olykor valóságos dührohamot kapok, amikor reggel
felberreg az ébresztőórám!” – mondta fáradt, ernyedt hangon, reszelősen a sok
dohányzástól a minap egyik ismerősöm. „Képtelen vagyok felkelni és felvenni a
nap ritmusát. Te nem így vagy vele?”
Nem válaszoltam rögtön, mert nem is tudtam volna hirtelen
mit válaszolni, hiszen az én véleményem egészen más az ébredésről, a reggelről.
Olyan csodásnak tartom, amelynek szépsége szinte semmihez sem hasonlítható.
Reggel töltődünk fel a mindig megújuló bizakodással, ilyenkor rakosgatjuk össze
magunkban ismét a reménység széttört cserepeit. A csendes erőgyűjtés, az
újrakezdés percei, órái ezek.
És micsoda pazar ajándékokkal érkezik azok számára, akik
várják jövetelét, akik templomot rendeztek be fogadására a szívükben. Elűzi az
éjszaka gyötrelmes sötétségét, hozsannázva hirdeti az életet. A napfelkelte
igézetes élmény mindenki számára s bár ugyanazt az üzenetet hozza, másként
jelzi érkezését a falvakban és másképp a városokban.
Mind a kettőt ezerszer és ezerszer átéltem, értékelni tudom
a különbséget. A falusi hajnal érkezése talán azért hangulatosabb, mert
közelebb van a természethez. De sokszor is lestem érkezését, várva, hogy
meghalljam az első jelzést. A mély, fekete csendben egyszerre csak
elpittyentette magát valahol a lombok között egy álmából ébredő kismadár.
Megérintette a hajnal még láthatatlan varázsa. Pittyentésére egy másik
pittyentés volt a válasz, aztán következett az első trilla, a madárszívek
ujjongása. Aki még nem hallott ilyen hajnali koncertet, az el sem tudja
képzelni ennek gyönyörűségét.
Ezt a nyitányt követte az ébredés neszezése, lónyerítés,
kutyák ébredő csaholása, kútgémek csikorgása, kapuk tárulása, szekerek zörgése,
az ébredő élet ezernyi jele. Galambok csattogtatták a szárnyukat, gyermek sírt
fel, s nagyon távolról vonat füttye hallatszott.
Mennyivel más a városi hajnal érkezése. A kőrengetegben élők
sosem hallanak hajnali madárfüttyöt, mert a madarak csak a ligetekben
pittyentenek. Csak az álmos villamosok csengetése csendül fel az ébredő
körutakon. Kapu csapódik, a szomszéd lakásban telefon berreg, közben megérkezik
a szemétszállító, kukák döngenek. Fekszem az ágyban nyitott szemmel,
az álom ízével a számban, s elképzelem, hogy a sarki boltos hogy köszönget a
munkába igyekvőknek fehér köpenyében. Az előbb érkezhetett a kenyérszállító
kocsi, behordták a friss péksüteményt, kenyérillata van a környéknek.
Fekszem a csendben, s érzem, hogy lassan újra feltöltődöm
erővel. Arra gondolok, hogy nagyapa ilyenkor a nap állásáról állapította meg a
pontos időt. Én most arról tudom, hogy nyolc óra, mert a közeli iskolában
megszólal a csengő. Nyúlok is nyomban a rádió gombja felé, megérkezett az új
nap, a világ riasztó híreivel.
Amikor idáig érek hajnali emlékeim felidézésével, felriaszt
ismerősöm hangja, aki újra felteszi az előbbi kérdést ébredéseinek keserveivel
kapcsolatban: „Te nem így vagy vele?” Csendesen azt kérdezem: „Hallottál már
hajnali madárfüttyöt?” Kissé bambán néz rám, majd bevallja: „Soha!” Ezek után
azt hiszem, válasz nélkül hagyhatom a kérdést. Hogyan is érthetné meg a
hajnalok részegítő szépségét egy olyan ember, aki még sosem ébredt
madárfüttyre?
